34. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. A jövőben is körülbelül ennyit kell várni az új részre, mert egyszerűen nincs időm írni. Remélem azért tetszeni fog ez a rész és örülnék pár komminak.
Puszi 

 

Hosszú percekig ültem egyhelyben, és rázkódtam a sírástól. Két erős kar fonódott körém, majd lassan felemelt, és magához ölelt. Nehezen tudtam megállni a saját lábamon, így erősen kapaszkodtam Sebbe. Az egyik székre leültetett és a kezembe nyomott egy üveges vizet. Hálásan tekintettem rá. Remegő kézzel emeltem meg az üveget. Pár korty víz után egy kicsit rendezni tudtam a vonásaimat, de a könnyeim továbbra is potyogtak.
- Mi történt? - érdeklődtem szipogva.
- Amikor bementél hozzá a gépek jeleztek, hogy valamilyen komplikáció lépett fel. Pánikrohamot kaptál. Úgy kellett kirakni a kórteremből, mert egyszerűen nem akartál megmozdulni - suttogta Sebastian.
- Most már jobban van? - reménykedve kérdeztem. Nem válaszolt csupán lehunyt szemmel az ég felé tekintett.
- Ugye nem… mond, hogy nem? - újabb pánik ejtett hatalmába.
- Nem - rázta meg a buksiját -, de…
- Kérlek, mond el, hogy mi történt!
- Majd én megmondom - szólalt meg a távolból egy flegma hang. A hang irányába fordítottam a fejem és „örömmel” nyugtáztam, hogy csupán Anthony az. – A fiam kómába esett - közölte rezzenéstelen arccal.
- Úristen - nyögtem fel.
- Miután, te előadtad a hattyúk halálát, Lewist újra kellett éleszteni - továbbra is rideg volt, és a hangjában valami más is tükröződőt.
- Ezt nem hiszem el - suttogtam magam elé.
- Jobb lenne, ha visszamennél a szállodába - mért végig, majd elindult és a folyosó végéig meg se állt.
- Most az egyszer igaza van, tényleg jobb lenne visszamenni. Le kellene pihened - simogatta meg a vállam Seb.
- Itt maradok. Szüksége van rám - jelentettem ki magabiztosan és megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült, mert a drága német barátom nem engedett.
- Hidd el, azzal nem lesz jobb neki, ha kiborulva ülsz mellette, és zokogsz - fordított maga felé.
- Maradni akarok - szipogtam.
Az egész folyosó kihalt volt. A hosszú üres teret csupán pár szék, illetve egy hatalmas zöld növény díszítette. A csendet az én zokogásom törte meg. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy a barátom ott fekszik bent. Hihetetlennek tűnt az egész. Miért pont vele/ velünk történnek ilyenek? Félek, hogy elveszítem… Könnyes szemmel tekintettem a mellettem csendesen ücsörgő fiúra. Talán őt is megviselte a balesett, olyan bánatos volt a tekintete, mégis óvón húzott magához. Ahogy megéreztem a parfümje illatát rögtön egy kép ugrott be még a múlt hétről. „ Lewis átugrott hozzánk, igaz csak egy kis időre, mert rengeteg dolga volt a gyárban és apa nem díjazta, hogy többet volt a pilótája nálunk, mint a munkahelyén. Olyan jó volt hozzábújni, és beszívni az illatát. Azonban feltűnt, hogy nem a megszokott parfümjét használta.
- Új parfümöt sikerült beújítanod - mosolyogtam rá.
- Nem, csak minden pilóta kapott egy promóciós terméket az egyik főtámogatónktól, és úgy gondoltam kipróbálom. Miért, nem jó?
- De, csak furcsa – ismét hozzábújtam.”
Úgy látszik Sebastian most használhatta fel ezt az új illatot. Kicsit eltoltam magamtól, majd felálltam, és Lewis szobájáig sétáltam. Benyitottam a sötét szobába, ahol csupán a gépek csipogása jelezte azt, hogy valaki tartózkodik bent. Oda botorkáltam az ágya mellé, és óvatosan leültem az ágy szélére. Megfogtam a kezét, az ujjainkat pedig összekulcsoltam.
- Nem hagyhatsz itt bajnokom – suttogtam - Még nem. Túl fiatal vagy a halálhoz, és még rengeteg világbajnoki cím vár rád. Erősnek kell lenned! – az arcához hajoltam, majd egy puszit adtam neki. Végigsimítottam a sebes arcán, majd felálltam mellőle.- Jó éjt - köszöntem el az ajtóban állva.
- Hogy van? Hogy vagy? - lépett hozzám Seb.
- Rosszul. Semmire se reagált - újra kitört belőlem a zokogás. – Nem akarom elveszíteni - a nyakába borultam.
- Nem fogod -, simogatta a hátam- Szerintem kérjünk a dokitól valamilyen nyugtatót, amitől talán egy kicsit jobb lesz és aludni is tudsz- megfogta a kezem, és elvezetett az ajtótól.
Felkerestük az ügyeletes orvost, aki Seb kezébe nyomott 3 tablettát. Kilépve a kórházból megrázkódtam, mert nagyon lehűlt a levegő és az eső is zuhogott. Nem akartam megmozdulni, élveztem az eső minden cseppjét.
- Menjünk, mert meg fogsz fázni - szólalt meg a hátam mögül Sebastian.
Lehajtott fejjel követtem a parkoló végéig. Felkapcsolta a fűtést az autóban, hogy ne fázzak meg. A fejem a térdemre hajtottam, és úgy figyeltem, ahogy vezet. Egyikőnk se kezdeményezett beszélgetést, de most nem is volt rá szükség. Úgyse tudtunk volna semmit mondani a másiknak. A szállodába visszaérve minden tekintet rám szegeződött, a recepciós lány rohant volna hozzánk, hogy mondjunk valamit Lewisról, de nem tudtam válaszolni, inkább kérlelően tekintettem fel Sebre, aki gyorsan elhadarta, hogy semmit sem mondhatunk, és beráncigált a liftbe. A szobánk ajtaja előtt remegő kezekkel előkerestem a kártyát és megpróbáltam minél hamarabb bejutni. Ledobtam a kabátomat, majd a cipőmet és a kanapéra rogytam. A tenyereim közzé temettem az arcom, pár perccel később újra a zokogásomtól lett hangos a szoba.
- Jobb lenne, ha letussolnál - ölelt át Seb.
- Rendben – felálltam, de először Lewis bőröndjéhez sétáltam, és kivettem az egyik csapat felsőjét.
Beálltam a forró víz alá, ami szinte égette a bőröm, de nem igazán érdekelt. Hiába próbáltam gondolkodni nem ment. Egy szó csengett végig a fejemben:miattam.
Most az egyszer úgy éreztem igaza van Anthonynak, miattam történt a baleset. A víz fokozatosan hült vissza, így jobbnak láttam abbahagyni a zuhanyzást. Felvettem a barátom pólóját, és egy rövidnadrágot, majd kisétáltam a nappaliba.
- Köszönöm, hogy velem voltál, de nem akarom, hogy miattam ne tudd magad kipihenni, most már elleszek - mosolyogtam Sebre.
- Veled maradok ma éjszakára, - jelentette ki.
- Ezt nem kérhettem tőled, így is rengeteget tettél értem már.
- Maradok, és kész. Különben is nálam van a gyógyszered, - emelte fel a kis dobozkát.
- De a csapatod nem fog ezért kiakadni? - öntöttem magamnak egy pohár vizet.
- Nem, meg amúgy se tartozik rájuk, hogy kivel töltöm az éjszakát - kivett egy tablettát, és a kezembe adta.
- Remélem ettől a bogyótól tudok majd aludni – motyogtam, miközben elhelyezkedtem az ágyban.
- Biztos, hogy tudsz - bújt be mellém - baj? - nézett rám aggódva.
- Nem - ráztam meg a fejem - nagyon nagy kérés lenne, ha addig, amíg elalszok, átölelnél?
- Egyáltalán nem - húzott közel magához.
Sokáig nem tudtam elaludni, helyette inkább Seb kezét cirógattam, aki békésen szuszogott mellettem. Valamikor hajnaltájban sikerült végre elaludnom.
Egyedül ébredtem. Először csak azt hittem, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, de amikor megpillantottam magam mellett egy levelet tudtam, hogy ez a valóság. Felemeltem a kis papírdarabot, és olvasni kezdtem.

Lili!

El kellett mennem, mert 9 órakor indul a gépem. Mire te felkelsz, már nem fogok az országban tartózkodni, de ne félj, nem hagylak magadra. Szóltam valakinek, aki vigyázni fog rád, és nem engedi, hogy magadba zuhanj. Ha, tudsz, valamit Lewisról hívj!
Puszi
Sebastian

Kikászálódtam az ágyból, alig jutottam el a nappaliig kopogtak. Odabotorkáltam az ajtóhoz és fáradtan kitártam azt.
- Szia Lili - köszönt csendesen Fernando.
- Szia, gyere be - elálltam az útból, teret adva a spanyolnak.
- Sebastian szólt, hogy én fogok rád vigyázni?
- Azt nem említette, hogy te leszel az, csak annyit írt, hogy valaki - rántottam meg a vállam.
- Sajnálom, ami Lewisszal történt. Igaz, nem vagyunk túl jóban, de ilyet még az ellenségiemnek se kívánnék - ölelt meg.
- Köszönöm. Beviszel a kórházba?
- Persze, de előtte reggelizünk meg, oké? - az ajtónak dőlt.
- Nem vagyok éhes.
- Tegnap este óta nem ettél semmit sem. Felöltözöl, lemegyünk reggelizni, utána beviszlek - jelentette ki.
- Jó - törődtem bele.
Bevonultam a fürdőszobába. Egy fekete nadrágot, és egy sötétkék felsőt vettem fel, a hajamat pedig összefogtam.
- Mehetünk - felkaptam a táskámat.
- Oké - nyitotta ki nekem az ajtót.
Lent jó pár tekintett rám szegeződött, de mielőtt megszólaltak volna intettem a fejemmel, hogy senkinek se fogok semmit sem mondani. Egy fél pirítóst sikerült megennem. Gondolatban már a kórházban jártam. Reggeli után végre elindultunk. Megint szótlan voltam egész úton. Ahogy átléptük az épület küszöbét, a gyomrom görcsbe rándult, és újra hatalmába kerített a pánik. Az emelet tele volt biztonsági őrökkel. Ezek szerint kitudódott, hogy melyik kórházban van. Magabiztosan lépkedtem tovább, de amikor megláttam, hogy Nicole is itt van, egy pillanatra megtorpantam.