Két nap múlva ért haza Lucas és eléggé nyúzott volt. Valószínű jól sikerült Fer bulija. Nem túl sokat beszélgettünk, mert szegénykém iszonyú fáradt volt. Felküldtem aludni, amíg én a konyhába vonultam. Csokitortát akartam sütni, ugyanis meguntam a cukrászdában árult sütiket és hazai ízekre voltam éhes. Előkerestem az ezer éves receptet, amit még a nagyimtól kaptam. Szerencsére minden hozzávaló volt itthon és neki kezdhettem a sütésnek. Berakni készültem a kész masszát, amikor két kéz simult a hasamra, annyira megijedtem, hogy majdnem a földön landolt a süti.
- Bocsi nem akartalak megijeszteni- súgta a fülembe Luc.
- Semmi baj- megfordultam az ölelésében és megsimogattam az arcát.
- Mit sütsz?
- Csokitortát- mosolyogtam rá.
- Hmmm…az finom, de nekem lehet olyan sokat enni belőle- szomorodott el.
- Ki mondta, hogy te is kapsz belőle?- húztam az agyát.
- Szóval nem kapok?
- Csak 1 szeletet. Délután átjönnek a lányok és ennünk kell valamit- adtam a tudtára.
- Tudsz róla, hogy egy boszorkány vagy?- vigyorgott.
- Tudom, de te így szeretsz nem?- csókoltam meg.
Nem is olyan soká elkészült a mennyei édesség, és ezt Lucas is megérezte, mert pillanatok alatt a konyhában termett.
- Mit szeretnél édes?- érdeklődtem kedvesen.
- Téged, de most inkább a tortából kérnék- mosolygott rám.
- De, még forró és amúgy is vigyáznod kell a vonalaidra.
- Ne már, egy szelet tortától még nem hízok olyan sokat- könyörögve tekintett rám.
- Nah, jó akkor mindjárt viszem, addig is ülj le a nappaliba- adtam ki a parancsot.
- Rendben, imádlak Lau- és ott hagyott.
- Én is imádlak Se…. Lucas- mondtam halkan.
Kicsit elidőztem a konyhában. Pakolgattam és próbáltam kiverni a fejemből az előbb majdnem kimondott szót. Még mindig szerettem és ezt nem is tagadhatom. De most boldog vagyok egy ideig biztos. Nem hagyhatom itt Lucast annyi mindent megtett értem. Velem volt szinte minden nehéz pillanatban és úgy fogadott el, hogy tudta legbelül mást szeretek. Nem bánthatom meg, jobb így nekem, nekünk. Ha, megszületik, a kis angyalkám akkor úgyse tudok kimenni a futamokra és kevesebbet fogom látni. Talán könnyebb lesz végleg kivernem a fejemből. Vettem egy nagylevegőt és kisétáltam a vőlegényemhez.
- Tessék- nyújtottam át neki.
- Köszönöm. Mi a baj?- simította meg az arcom.
- Semmi……
- Ezt nem hiszem el, szóval mi a gond?
- Csak izgulok, mert ma megyünk apával intézni a dolgokat- sóhajtottam.
- Nyugi kicsim minden rendben lesz.
- Ha, te mondod- oda bújtam hozzá.
Nem sokáig bírtam nyugton maradni. Az is nyomasztott, hogy apával intézzük az ügyeket és az is felkavart, ami ma történt. Felpattantam és körbe-körbejárkáltam. Épp az ablakhoz értem, amikor észrevettem, hogy Ajax Kimi kutyusa iszonyú ugatásba kezd. Figyeltem, hogy vajon mit láthatott a finn hűséges társa. A tekintetem egy fiatal srácra vándorolt, aki a házunk előtt ácsorgott. Nem tudtam eldönteni, hogy most miért van ott. Ha, a postás akkor a leveleket nyugodtan dobja be Kimihez, ugyanis nekünk még nincs postaládánk. Így minden egyes küldeményt a szomszédba viszik és Kimi pedig továbbítja nekünk. A srác még mindig ott állt. Úgy döntöttem kimegyek és megérdeklődöm, miért van itt.
- Szia. Keresel valakit?- közben oda siettem hozzá.
- Szia. Nem is tudom. Most én vagyok az újságkihordó, de itt nem találok postaládát- vakarta meg a fejét.
- Igen tudom, már elterveztük, hogy veszünk egyet. De, ha legközelebb is te leszel, akkor csak dobd be szomszédba- mosolyogtam rá.
- Rendben. Tessék - a kezembe nyomott jó pár újságot.
- Köszönöm, jó sokat hoztál - közben átnéztem, hogy mégis milyen magazinokat kaptunk.
Nagy része sportújság illetve pár baba-mama kiadvány. Az utolsó lap egy számomra elég meglepő dolog volt ugyanis egy Playboy magazint tartottam a kezembe. Először nyugodt voltam, majd úgy éreztem ki kell adnom magamból, amit most, érezek, így egy másodpercen belül már meg is szólaltam. LUCAS DI GRASSI AZONNAL GYERE IDE- szegény újságkihordó srác annyira megijedt, hogy pár lépést tett hátra.
- Igen, kicsim mi a baj?- jött ki a szerelmem.
- Ez… ez mi ez? Minek neked egy ilyen szemét?- neki estem.
- Én nem… rendeltem biztos, hogy valamelyik haverunk rendelte nekem. Bár meg kell, jegyeznem, hogy nem néz ki rosszul a címlapon lévő lány.
- Akkor tudod mit? Nézegesd a címlaplányt és engem hagyj békén- majd berohantam a lakásba.
Kicsit felhúztam magam, de nem értem miért. Végül is csak egy újság, amit lehet, hogy nem is ő rendelt. Most jött ki rajtam az elmúlt pár órában felgyülemlett feszültség. Úgy döntöttem felhívom apát, hogy mikor indulunk.
- Szia apa.
- Szia Lau, hogy vagy?- Chris.
- jól vagyok, Mikor megyünk?- nem voltam túl kedves.
- Most is mehetünk- válaszolt kicsit furán.
- Akkor gyere- leraktam a készüléket.
Felrohantam a szobánkba és átöltöztem. Még mindig sértődött voltam így Lucashoz nem akartam szólni.
- Esküszöm nem én rendeltem. Biztos Bruno volt ő szokott ilyeneket csinálni- mentegetőzött.
- Brazíliából mi? Mert az olyan közel van- horkantottam fel.
- Igen onnan ez nem meglepő és rá vall.
- Engem nem érdekel mennem, kell. Szia
Kisétáltam apához és szinte egy szót se szólva utaztam egy ideig. Apa egész hamar megunta, hogy ilyen néma vagyok.
- Mi a baj? Összevesztettek Lucassal?
- Nem, vagyis nem tudom. Ma reggel az újságok közt találtam egy Playboy magazint és kicsit kiakadtam. Most nem tudom, hogy tényleg ő rendelte-e mert túl unalmas vagyok neki mostanában. Vagy talán ő mond igazat és csak a srácok szívatták.
- Egyértelmű, hogy csak szívatás. Mi is rengetegszer megcsináltuk.
- Tényleg?
- Ahan.
- Akkor talán nem kellett volna vele kiabálnom?- félve tekintettem apára.
- Nem, de úgyis kibékültök. Szerencsére nekem nem kell senkivel se veszekednem.
- Miért? A feleségeddel biztos összekaptok néha- értetlenkedtem.
- Nincs feleségem. Elváltunk már lassan másfél éve. Nem értette meg, hogy számomra a csapat most kicsit előbbre van, mint a család. Ráadásul a szomszéd sráccal rajta kaptam így nem láttam értelmét folytatni és békében elváltunk.
- Ohh értem.
Az út többi részében részletesen mesélt a feleségével töltött időkről, ami néha egész csodásnak tűnt és utána jöttek a mélypontok. Lassan begördültünk a hatalmas több száz éves bíróságra. Egész rémisztőnek tűnt az egész. De szerencsére bent az emberek kedvesek voltak és nem keltettek nagy feltűnést, azért, hogy Christian Horner mit is szeretne. Rengeteg papírt kellett kitölteni. A vége felé már azt se tudtam, hogy mit írok, csak írom. Kb. két óra múlva kész lettünk minden kitöltendő papírral és már csak türelemmel kellett lennem, amíg el nem készítik a végleges okmányt és hivatalosan is Laura Horner leszek. Fura lesz ezt a nevet használni, de büszkeséggel is tölt el, mert egy igazán szuper apukát kaptam a sorstól. Már nem is tudom mennyi időt töltöttünk ott, de vidáman tértünk haza. Lucas a nappaliban tv-zet, de nem szólt hozzám.
- Szia- ültem le mellé.
- Szia Királylány- köszönt kedvesen.
- Bocsáss meg a délelőtt kirohanásomért.
- Nem haragszok, csak meglepett a viselkedésed. Kiderítettem Bruno küldte, de csak viccből.
- Értem. Megcsókolsz?- néztem rá félve.
- Erre egyértelmű igen a válaszom- és teljesítette a kérésem.
Azon az estén bebizonyította, hogy nincs szükség arra az újságra. Engem szeret és úgy, ahogy vagyok.
Teltek múltak a hónapok és 8. hónapba léptem. A pocakom hatalmas volt. Lucas pedig ott segítettet ahol tudott. Épp otthon olvasgattam, amikor megcsörrent a telefonom.
- Halló- szóltam bele kedvesen.
- Szió Lau, figyi gyertek a kórházba Móni szülni fog- mondta röviden és tömören Kira.
- Rendben indulunk. Szia - bontottam a vonalat.
Lucast gyorsan összekapartam és indultunk is. Ilyenkor jó egy forma-l-es pilóta, hisz gyorsan odaértünk. Gyorsan a szülészetre siettünk, már amennyire én tudtam rohanni.
Mindenki kint volt a folyósón. Móni is kint járkált, kiküldték az orvosok, mert még nem jött el az idő.
- Eddie én, megöllek. Auuuu- sziszegte Móni.
- Nagyon faj?- érdeklődött Eddie.
- Szerinted?Auuu
- Nyugi, nem sokára túl leszel rajta- próbálta nyugtatgatni a feleségét.
- Valaki szólna annak az orvosnak? Nem akarok a folyosón megszülni- kiáltott fel Móni.
Pár percen belül már el is vitték Mónit a szülőszobára mi pedig fel-alá járkáltunk. Vagyis én nem, hanem csak ültem és néztem magam elé. Ez tényleg ennyire fáj? Én nem bírom ki. Kicsit bepánikoltam. Azt se tudom mennyi ideig tartott a szülés, mert teljesen kikapcsolt az agyam és csak meredtem magam elé.
- Lau. Hahó- Luc kicsit megrázta a vállam.
- Mi…. Tessék?
- Meg vannak a kicsik- mosolygott rám.
- Az jó. Hogy hívják őket?
- Sean, és Patrick Irvine.
- Szép nevek- most csak ennyit tudtam felfogni.
Móniék 3 nap múlva már otthon is voltak. Tündéri kis babák az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése